A „zománc” különböző bevonatokat jelöl, melyek összetétel és felhasználás szempontjából nagyon különböznek egymástól. A zománc „részleges vagy teljes felolvadás útján keletkezett, túlnyomórészt üvegszerűen megdermedt szervetlen, főként oxidokból álló massza.” Zománcnak nevezzük mind a nyersanyagot, mind a felhasználásával készült művészi teljesítményt.

  Az üveghez hasonlóan a zománc alapanyaga kvarchomok, fém-oxidokkal színezett, emellett tartalmaz különböző adalékokat is.  

Zománcozásnál (425 C° fölött beégetve) két eltérő tulajdonságú anyag, a fém (ezüst, arany, vörösréz, vas) és az üveg kerül egymással kapcsolatba.

   A zománcozás történetének kezdete évezredek messzeségébe vész. Bizonyítékul a föld alól, leletekből előkerült tárgyak szolgálnak, ezek tanulmányozása által vonhatunk le következtetéseket. Csodálatos ez, hiszen kevés anyag van, ami ennyire kiállja az idő próbáját, s évezredeket hidal át!   

  Az ókori keleti népek feltehetőleg már használtak ékszereik díszítésére olvasztott üveget. Az egyiptomiak a Kr.e. II. évezredben már alkalmazták a zománcot. A görögök és rómaiak is ismerték a beágyazott-, valamint a rekeszzománcot. A legmagasabb művészeti színvonalat a bizánci és középkori ötvösök érték el. A bizánci művészet a IX-XI. század között virágzott. Rekeszzománc technikát használva készítettek ékszereket, koronákat, egyházi tárgyakat: kelyheket, ereklyetartókat, kereszteket. A XII. század közepén a franciaországi Limoges-ban terjedt el a beágyazott zománctechnika, mely a XV. század végéig virágzott, majd kibontakozott a festőzománc technika. Itáliában az áttetsző vagy lapos reliefzománc technika alakult ki, majd elterjedt Franciaországban, Németországban is.

  A XIV. század végén a sodronyzománc technika hazánkban jelent meg, s vált európai hírűvé. Magyarország nagyobb városaiban templomok épültek, s ez magával hozta az ötvösmesterség felvirágzását is. E kor művészi teljesítményeit leginkább kelyheken követhetjük nyomon. A sajátos módon kialakult módszer egyedülálló – más nemzetnél nem található meg – emiatt világszerte magyar technikaként ismerik. Mivel Erdély területén működő műhelyekben készültek a sodronyzománcok, ezért „erdélyi zománcnak” is hívják. 

  A XV. században a festőzománc kialakulásában feltehetőleg nagy szerepe volt a francia üvegfestészetnek. Eleinte egyházi jeleneteket ábrázoltak, később a reneszánsz művészet hatására világi tárgyakat is díszítettek vele. A XVIII. századtól a természettudományok, a XIX. századtól a műszaki tudományok által fejlődött, alakult a zománctechnika. Alkalmazása ezt követően hanyatlásnak indult. A századforduló környékén rövid időre újra felvirágzott, majd az 1960-as évektől újra reneszánszát éli.

 A számos zománctechnika közül csak azokról írok kicsit bővebben, amiket az alkotásaimnál alkalmazok.

A zománc művészeti felhasználásának három fő iránya van: